Az idei (2021-es) évben sorban találtak meg a könyvek, mintha akarták volna, hogy foglalkozzak velük. A nyári költözési tevékenységek kapcsán a bedobozolt főzős kötetek közül Hegyi Barbara Abrakababra című szakácskönyve volt a második, ami ezzel az “akarattal” került a polcról az asztalra olyan szeptember táján. Aztán maradt is kézközelben. A lapozgatást gondolat, majd ötlet, majd vágy követte: így lett a karácsonyi felkészülés része egy bonbon készítési projekt. Ennek fő élményeit és eredményét foglalom össze.
Némileg kísérleti jellegű, egyben kockázatos művelet volt az egész, mert tejmentesen akartam megoldani a bonbon gyártást: így a tejcsokit és a fehér csokit is növényi tejes alternatív termékkel kellett helyettesítenem. Plusz a tejszínt is. Mindenfajta gond nélkül sikerült és a nem vált egyáltalán a desszertek rovására mindez. Trüffel jellegű, mogyorós, csilis és citromos verziót vállaltam és raktam össze.
Több részben, estére szétbontva dolgoztam, igyekezve nem nagyon szabadjára engedni egyébként szárnyalni hajlamos alkotói fantáziámat, hiszen mégis csak ismeretlen terepen jártam. (Eddigi legnagyobb cukrászati kalandozásom egy gluténmentes húsvéti fonott kalács volt, nem kevés kihívással és 80 %-os végeredménnyel.)
Minden rizikósnak tűnő munkafázist, amiről nem tudtam, hogy kell, igyekeztem előolvasni, esetleg videót is nézni. Ennek ellenére az nekem, urbánus férfinak nem volt egyértelmű, hogy az egész mogyorót meg kellene szabadítani a barna burkolattól. Tanulság, de az a szerencse, nem tette tönkre a mogyis desszertet az egyben darálás, pirítás és a cukorral összekaramelizálás.
Az alapanyagok előkészítésének számomra legkedvesebb fázisa a csokoládé, valamint a rizstejszín és – releváns esetben – a marcipánmassza összedolgozása, olvasztása vízgőz fölött. Igazán szórakoztató volt, egy kicsit tényleg cukrásznak éreztem magam.
Gyermekkori reflexek indultak be, amikor az elkészült masszát átkanalaztam a hűtésre szánt tárolójába. Ott volt a kezemben a tál, alján az értékes, fakanállal, ujjal kiszedhető, cuppogva elnyalogatható finom krémmel. Picit el is mélyültem az alkotó önjutalmazás eme kellemes élményében, mert ízre egyébként nem sikerültek rosszul.
Utólagos korrekcióra a csilisnél volt szükség, mivel itt nem találtam szárított csípős csilipaprikát, amit összetörve és cukros vodkába áztatva kellett a csokhoz adni, hanem helyette csilipehellyel dolgoztam, de nem lett elég csípős a csoki. Másfél héttel később láttam, hogy a kamrában ott lóg egy füzér száraz paprika… De ehelyett egy csilis szilvaszósszal ráerősítve a megfelelő szintű erőspaprika hatást végül elértem.
A legnagyobb kihívást, koncentrációt és odafigyelést maga a formázás okozta. A hidegben kemény csokoládémasszák a kéz melegének hatására fénysebességgel kezdtem el olvadni, így külön kézmosóval, törölközővel, covid korai időszakot idéző, már-már orvosi bemosakodást idéző mosakodásokkal és kisebb-nagyobb edényekbe pakolással járt maga a folyamat. De megérte. Fehér kapszliba került a mogyorós (fenti képen a bal oldali két sor), illetve a kakaóporba forgatott trüffel bonbon. Zöld kapszliba és színes tortadarába a citromos. Piros kapszliba és étcsokis tortadarába a csilis. A legnehezebb a trüffelt volt formázni, szinte illékony volt a golyóvá alakítás során, kicsit bénácska, de szerethető egységek lettek belőle. Ízre a legjobban a citromos sikerült. A klasszikus bonbonhoz legközelebb a mogyorós került, mind formájában, mind állagában, mind optikailag. A bonbonos dobozokba rendezett nyolcas szettek elfogyasztói pozitívan jelezte vissza, így azt kell mondjam, a vállalkozást siker koronázta. Van tér és lehetőség a fejlődésre: öntött csokoládé készítése vagy más ízek kipróbálása felé haladva, de ehhez kell az ingerület, ami vággyá és tetté, illetve ezáltal házi desszertté formálódhat majd.,