Immáron 2020 márciusa óta lakom a klasszikusank tekinthető Angyalföldön és a koronavírus kizökkentett azon korábbi hozzáállásomból, minek mentén bárhol felbukkantam, lecövekeltem munka vagy mindennapi élet okán, gyorsan tájékozódtam húsbolt kapcsán. Ezt most közvetlen környezetemben pótoltam és jól beebédeltem a Fiastyúk és Béke utca sarkán lévő húsboltban.
2021 karácsonya előtt, advent utolsó hete már a nyugalmi állapot felé sodródó, otthoni irodájában számítógéphez láncolt irodistának is ad egy kicsi teret, levegőt egy sétával egybekötött, nyugodt ebédre, akár spontán is. A séta első részét követően pillantottam meg a három kerek asztalkát, a karácsonyi díszítéssel fölszerelt üzletet és a külön térbe, fallal elválasztott lacikonyhát látványmódban. Volt ott minden, mi szemnek és szájnak ingere. A szó legjobb értelmében.
Megvan annak is a varázsa, amikor az üzletbe lépve a készülő húsáruk illata irányba állítja az éhezőt. Meg ennek a változatnak is, amikor nincs olaj- és ételszag, ami kabátba, hajba költözve az egész délutánt velünk tölti. Meg kell emlékezzek itt a bolt – halványan emlékezetembe ugrik egy felújítás is a helység kapcsán – egészen pedáns, ragyogó, újszerű tisztaságáról, ami idézte a frissen kiglancolt lakás okozta jóérzést, midőn megfelelő pulthoz járultam.
Gazdag kínálatból egy első próbára a sült lecsókolbász – májas hurka párost választottam.
Ó, lecsókolbász, ami nagyanyám már oly többször megidézett veszprémi konyhájában visszatérő menü volt. (Már saját jogú bejegyzéssé formálódik mindaz, amit ezek az emlékszilánkok összeadnak.) A zománcos lábasban megfőtt darabok után a vízen úszó zsírkák, és a mustába mártott, roppanó bőrből kiharapott húskészítmény. Mennyeinek éltem ott azt meg.
A Nyugatinál működő Pinczi hentes savanyúság kínálatával versenyre kellő pultból kértem és kaptam finom, ropogós adagot. Érdekes szervírozási kombináció volt a hentes “tányérnak” tekinthető tálca és húscsomagoló ívhez a műanyag helyett a fém evőeszköz (piros macis pecsét), ugyanakkor a papírtálca helyett uzsonnás nylonzacsiba mért savanyú (fekete macis pecsét). Aki már evett a Hunyadi téren (még a felújítási előtti állapot) hidegen debrecenit és kenyeret kés nélkül úgy, hogy semmit nem mert letenni az asztalra, miközben a szomszéd asztalnál pénzben sakkoztak a környékbeli bácsik, annak egy nylon zacskó nyilván nem lehet akadály.
A mustár a szokásos hentes mustár (globus) volt, csak nem a pumpás rekeszből vagy kanállal vödörből szedve, hanem flakonból. A sült lecsókolbász ízre és állagra is patent volt, kérhettem volna belőle egy kicsit nagyobbat. A májas hurka töltelékileg finom, művi pontossággal, tepsiben megsütött változat volt, ami nekem egy kicsit alulkészült érzetet adott. Talán egy kicsi kidurranást követően odasült töltelék vagy a villával megbökéskori roppanás hiányzott. Nyilván akkor már nem lehetne a precízen sült jelzőt rámondani. Így inkább adott főtt érzést, mint sültet. De finom volt, panaszra nem volt okom, csak én picit máshoz szoktam.
Akár csak a kiszolgálás kapcsán: minden rendben ment, de hentesben – számomra – ritka a mértéktartó, távolságtartó szaki, viszont aki engem kiszolgált, épp minimáldizájnban kommunikált. Persze, nem kell, hogy minden idegenbe szerelemérzést tápláljon a kedvességével vagy a poénjaival, csak nekem mások a tapasztalataim.
Szóval a Fiastyúk Húsáruház manufakturálisan, kotta szerint muzsikál, amiben hiba nincs, elégedetten lehet finomat falatozni, talán csak már egy másik működési modell rajzolódik ki, mint amin én szocializálódtam szerte a város ebédeltető henteseinél.
Egyrészt mindenki menjen be nyugodtan, aki a környéken sültet, főttet enne. Másrészt én folytatom tovább a 13. kerület, illetve a város henteseinek feltérképezését.
Borítófotó: a húsbolt weboldala